eu4journalists

A Gazdasági és Pénzügyi Unió, valamint az euró

1.Történelem – Az euró elfogadása és bevezetése

Az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) egy megállapodás az európai nemzetek között egy egységes valuta, az euró közös használatáról, és egy egységes, közös pénzügyi felelősségen alapuló gazdaságpolitika létrehozásáról. Jelenleg 27 tagállam van az EMU-integráció különféle szintjén. 13 tagállam már alkalmazza az eurót: Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia. Portugália, Szlovénia és Spanyolország. Három másik tagállam, az Egyesült Királyság, Dánia és Svédország a közeljövőben nem tervezi az euró bevezetését. A további tizenegy tagállam, Ciprus, Málta, Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária az euró bevezetésének különféle stádiumaiban vannak, és várhatóan a következő tíz évben kerülnek majd be az eurózónába.

A második világháború kitörésekor az iparosodott világ legtöbb valutája szorosan a dollárhoz volt kötve, az úgynevezett “aranyszabvány”; a Bretton Woods rendszer alapján. A dollár tényleges hatalma, és számos európai valuta kikényszerített leértékelése az európai politikusokat arra késztette, hogy ezt a kiegyensúlyozatlanságot az európai nemzetek nagyobb gazdasági integrációjával állítsák helyre.

A közös valuta terve 1969-re vezethető vissza, a Barre-jelentésre, melyről az Európai Gazdasági Közösség (EEC) hat tagállama tárgyalt. Ezt követte még ugyanebben az évben a kormányfők hágai találkozója a célból, hogy megtervezzék a gazdasági és pénzügyi uniót. A folyamat késett egyrészt az 1971-es Bretton Woods-rendszer összeomlása miatt, miután Nixon elnök egyoldalú döntést hozott a dollár aranyra való átválthatatlanságáról, másrészt az 1972-es olajválság következtében. Időközben az EEC már kilenc tagországot számlált, melyből több is hezitált, hogy feladja nemzeti valutáját.

Jelenleg a résztvevő országok három gazdasági szakasz alapján integrálódhatnak, amelyek megfelelnek az EMU-fejlődés történelmi fokozatainak.

1. szakasz

1979-ben az Európai Monetáris Rendszer (EMS) azért jött létre, hogy összekapcsolja az európai valutákat, és hogy megelőzze a valuták közötti nagy kilengéseket. Ez hozta létre az Európai Átváltási Mechanizmust (ERM), amely a tagállamok valuta átváltási árfolyamának ingadozását szabályozta (+/-2.25%), minkét fél referenciaértékén. A referenciaértéket minden résztvevő valuta összértéke alapján állapították meg, European Currency Unit (ECU) néven, s mértékét a tagállamok gazdasági ereje alapján határozták meg.

Az1980-as évek végén minden tagállam piaca közelebb került szomszédjaiéhoz, közeledve ahhoz, amit később az Európai Egységes Piacnak neveztek el. Az átváltási kockázat és a növekvő tranzakciós költségek visszatarthatták a nemzetközi kereskedelmet az Egységes Piacon, az ERM által bevezetett viszonylagos stabilitás ellenére is. Az egységes valuta létrehozása az Egységes Piac számára logikus megoldás volt.

A Jacques Delors vezette Európai Bizottság 1986 februárjában elfogadta az Egységes Európai Okmányt, amellyel el akarták távolítani az Európai Közösség tagállamai közötti intézményes és gazdasági akadályokat, és célul tűzte ki az egységes európai piac létrehozását. 1989-ben terveket fogalmaztak meg, hogy megvalósítsák az EMU három szakaszát. Noha az első fokozat az EMS-szel már 1979-ben elkezdődött, az első fokozat hivatalosan mégis1990-ben indult el, amikor az árfolyam-ellenőrzést megszűntették, s így szabaddá vált a tőke mozgása a közösségben. 1992-ben a Delors-bizottság által elképzelt három fokozatot a Maastrichti Egyezmény öntötte formába, beleértve a gazdasági konvergencia kritériumait a közös pénznem használatát illetően. Tulajdonképpen ennek hatására alakult át az EEC Európai Unióvá. Az Európai Uniós tagság és a közös pénzhasználat feltéteit három dokumentumból álló csomag alkotja. Az első az 1992-es Maastrichti Egyezmény, amely 1993. november 1-jén lépett életbe. Ugyanezen év végén a másodikat az Európai Tanács alkotta meg Koppenhágában, ez az ún. “Koppenhágai Kritérium”, amely tisztázza a Maastrichti Egyezmény fő céljait. A harmadik a Keretszerződés, amelyről minden társuló országgal tárgyalnak az EU-ba való belépésük előtt. Ezeket a feltételeket az EU jogalkotása és az európai bírósági döntések az évek alatt tovább tisztázták.

Az EMU fejlődés első fokozatára példa, ha egy jelölt ország először felel meg a Koppenhágai Kritériumoknak, és utána csatlakozik az EU-hoz

2. szakasz

Az 1995-ös decemberi madridi csúcson Németország sikeresen érvelt az ECU nevének “euró”-ra változtatása mellett. Az úgynevezett “madridi forgatókönyv” megállapította az átmeneti időtartamot az euró elszámolásokbani, majd később a készpénzkénti bevezetése között.

Az EMU második szakaszában megalapították Európai Monetáris Intézetet (EMI), az Európai Központi Bank (ECB) előfutárát. 1997 júniusában az Európai Tanács Amszterdamban jóváhagyta a Stabilitási és Növekedési Paktumot és megalapította ERM II-őt, amely felváltotta az Európai Monetáris rendszert és az ERM-et az euró bevezetése után. Következő évben az Európai Tanács Brüsszelben kiválasztotta azt a tizenegy országot, amely 1999-ben elfogadta az eurót, és létrejött az ECB, melynek feladata az európai monetáris politika megalkotása, és a Központi Bankok Európai Rendszere tevékenységének felügyelete, azaz a nemzeti bankoké, amelyek végrehajtják az ECB határozatait, kibocsátják a bankjegyeket, és pénzt vernek, továbbá segítik az eurót bevezető országokat a konvergencia kritériumok alkalmazásában.

Az EMU-fejlődés második fokozata összekapcsolható egy nemrégiben csatlakozott tagállam ERM II-be való lépésével, ahol is legalább két évet kell várakoznia az euró bevezetéséig.

3. szakasz

Az eurót nem-fizikai formájában 1999. január 1-jén vezették be; a 15 tagállamból 11 az euró árfolyamához igazította valutáját 1998 utolsó napján. A valutaárfolyam átváltási rendszert (ERM) felváltotta az ERM II, amely hasonlóképpen működik, mint az eredeti ERM, csak éppen egy létező euró valutával együtt. Az ECB hatályba léptette az egységes monetáris politikát minden tagállam Központi Bankjának segítségével. A Madridban elkezdődött három éves tranzíciós időszak 2002. január 1-jéig tartott. 2000 közepén a Bizottság bejelentette, hogy Görögország 2001. január 1-jén hivatalosan is csatlakozhat az egységes valuta 3.szakaszához.

Az euró 12 tagállam, az ún. “Eurozóna” virtuális valutája volt, ezek: Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Írország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Spanyolország és Portugália. Ezt használták a könyvelésben, s a cégek euróban megjelölt tranzakciókat bonyolíthattak le abban a biztos tudatban, hogy a tagországok árfolyama rögzített. Az euró-értékek megjelentek a bankszámlákon is a nemzeti valuták mellett, így népszerűsítve az új pénznemet.

Minden tagállamnak, amely 2002. január 1-jén elfogadta az új valutát, alkalmaznia kellett a Maastrichti Egyezmény által meghatározott “Konvergencia kritériumokat”, melynek négy követelménye van:

• A valutának legalább két évig az ERM kötelékében kell maradnia
• A hosszú távú kamatlábak nem lehetnek két százalékkal nagyobbak, mint három legjobban teljesítő tagállamé
• Az inflációnak a referencia érték alatt kell maradnia (három éven belül az árak nem emelkedhetnek több mint 1,5%-kal magasabbra, a legjobban teljesítőkétől)
• Az államadósságnak a GDP 60%-a alatt kell maradnia (vagy afelé kell elmozdulnia), és a költségvetési hiánynak pedig 3% alatt maradnia

Az euró 2002. január 1-jei bevezetésének előkészítésekor több mint 14 billió bankjegyet nyomtak 633 billió € értékben, és 52 billió érmét vertek 250 000 tonna fém felhasználásával. Az 1999. január 1-jei nekifutáskor a pesszimisták voltak többségben, félelmet és zavart keltve. A médiákban azt hangoztatták, hogy csak nagyarányú valutaváltás sikerülhet, de az ilyen félelmek megalapozatlannak bizonyultak. A bank atomaták már éjfél után egy perccel kiadták az új pénzt, s a polgárok már másnap fizetőeszközként használták.

Az EMU-fejlesztés harmadik fokozta olyan országokra jellemző, melyek beléptek az EMR II szakaszába, két éven keresztül megfeleltek a konvergencia kritériumoknak, és csatlakozhatnak az eurózónához.

Az árfolyam fejlődése

Az első kereskedelmi napon, a Frankfurti Tőzsdén, 1999. január 4-én egy euró 1.1789 dollárt ért. Ettől a naptól kezdve veszített értékéből, s csupán egy évvel később az euró-dollár paritás alá esett, és folytatta a zuhanást egészen 2000. október 26-áig, amikor is az új valuta elérte a dollárhoz viszonyított legalacsonyabb értékét: 0. 8225-öt. Az év végén az átváltási átlagarány US$ 0.95 volt.

Az euró nem épült fel az új valuta készpénzként való bevezetéséig, 2002-ig, noha 0.90 $-ról 1.02 $-ra emelkedett 2002 végéig. Egy évvel később már 1.24 dollárt ért. 2004 novemberében 1.30 dollárt ért, és 2004. december 30-án rekordmagasságba szökött: értéke 1.3668 dollár volt. A 2005-ös decemberi árfolyam szerint értéke 1.18 dollár volt, majd visszatért a kiindulópontra. 2006-ban a januári 2-ikai 1.1813-ról a június 5-kei 1.2958 $-ra emelkedett. Az év végén 1.30 körüli érteken állapodott meg, s úgy néz ki, ott is marad.

Összefoglalva

• Az egységes valutáról szóló tervek az 1960-as évek végén indultak
• Az EMU integráció három szintje: EU-társulás, ERM II, Eurózóna
• Az 1992-es Maastrichti Egyezmény, az 1993-as Koppenhágai Kritérium, egyéni csatlakozási keret
• Az Eurózónához való csatlakozás négy konvergencia kritériuma